Bab Berci és a csodanektár / Benny Bean and the Magic Nectar

Hungarian

Bab Berci tekergette a nyakát. Valami rendkívüli van a levegőben – gondolta, és minden pórusát átjárta a nyugtalanság. Nem annyira a rendkívüliség jelenléte miatt, sokkal inkább azért, mert nem tudott rájönni, mi az a rendkívüli. Talán egy protuberancia sugárzása? Vagy egy elszabadult elektronfelhő? Esetleg az időjárás-változás sajgató, nyaggató előérzete? Mi lehet a levegőben?

Lázár Ervin: Bab Berci kalandjai
c. könyvéből Réber László rajza

Bab Berci óvatosan körüljárta háncsházát, hátha mégsem kozmikus francnyavalyák okozzák ezt a nyugtalanságot, csupáncsak egy bokrok között settenkedő tolvaj vagy egy rejtőzködő tünkány, netalán valami más apró, földi veszélyecske, de hiába járt a szeme, mint a rókáé, semmi különöset nem sikerült észrevennie.

– Pedig valami van a levegőben – mondta ingerülten, és az áttetsző, opálos égboltozatra meresztette szemét.

Mint a villámcsapás szakadt rá a felismerés. Fordítva, Bab Berci, fordítva! Nemhogy van valami a levegőben, éppen hogy nincs! És most már azt is tudta, mi nincs a levegőben. Rimapénteki Rimai Péntekh kéményének füstje. Pedig ez a kémény füstölt, mióta eszét tudta. Füstölt reggel, és füstölt este, füstölt kora délután, és füstölt fényes délben. Bab Berci úgy gondolta, hogy sötét éjféleken is csak füstöl és füstöl. És íme, most némán, elhagyottan, kisujj-árván mered a lombok fölé, sehol egy füstpöffencs, egy füstpamat, egy gomoly, egy bodor, egy cérnaszálnyi füst sem szivárog Rimapénteki Rimai Péntekh kéményén.

Valami nagy tragédia történhetett – gondolta Bab Berci. – Ha nem füstöl a kémény, az azt jelenti, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh nem kever, nem kavar, nem vegyít, nem kotyvaszt és nem főz… Ajaj! – Bab Berci már futott is. Mert akármilyen morgolódó, acsarkodó, lópokróc-természetű ez a Rimapénteki Rimai Péntekh, azért csak segíteni kell rajta a bajban. Márpedig most bajban van, az egyszer biztos.

Mint egy versenyparipa száguldotta végig az utat, és lihegve esett be Rimapénteki Rimai Péntekh házának ajtaján.

Pedig ez a kémény füstölt, mióta eszét tudta. Füstölt reggel, és füstölt este, füstölt kora délután, és füstölt fényes délben.

Behunyt szemmel, elnyúlva feküdt a nagy kevercölő-kavarcoló füstgyáros egy rövid lábú, maga eszkábálta priccsen, az arca falfehér, az orra kihegyesedett, akár a halottaké.

– Te jóisten, ez meghalt! – kiáltott rémülten Bab Berci, és a fekvő fölé hajolt, lássa, szuszog-e még.

Neki-nekikoppanva az ablaknak, feldöngött egy fáradt légy – más semmi hang. Se szusszanás, se szisszenés, egy árva horkantás se. Jaj, most mitévő legyen? Bab Berci tekintete végigröppent a szobán, vagyis hogy inkább konyhán, vagyis hogy mit számít az most, hogy minek nevezzük Rimapénteki Rimai Péntekh egyetlen helyiségből álló lakását, amikor kihegyesedett orrú, falfehér vészhelyzet van, amikor valamit tenni kéne. De mit? Bab Berci segélykérően nézte a tárgyakat, a döngölt földpadlón szétszórt cetliket, az x-lábú asztalon heverő nyitott, egymásra hányt, tudósképű fóliánsokat, a helyiség közepén álló üstházat, a tompa fényű rézüstöt, amelyben kihűlt, zöldes folyadék dermedezett, az üst alatt elfeketült, tüzehagyott, szomorkás fadarabok, hideg hamu, fölötte a szabad kémény fényes, gyöngyösfeketére kormolt, ásító ürege. Fölsajdult Bab Berci szíve, marokra fogta a fájdalom, jaj istenem, mi lesz vele Rimapénteki Rimai Péntekh nélkül?! Így röptiben ránézvést ez nem volt túlságosan ésszerű szívfájdalom, hiszen a morgolódó, acsarkodó, lópokróc-természetű, kevercölő-kavarcoló füstgyáros soha be sem engedte a házába Bab Bercit, ha bemerészkedett is, azonnal kilökdöste, kitaszigálta, kiebrudalta, soha egy kedves szava nem volt, csak morgás, böffentés, röffentés, kaffantás. Mit fájdogál a szíved, Bab Berci?! Már hogyne fájdogálnék – fájdogálta Bab Berci szíve -, amikor a nagy egyedülvalóságban senkim sem volt nekem, csak ez a morgós, kaffogós, kotyvasztó ember, akárhogy volt is, de tudtam, hogy itt mocorog az üstje körül, rakja a tüzet, kevercöl és kavarcol. És a füst… Mi lesz velem a füstölgő kéménye nélkül?! Nagy elkámpicsorodásaimban csak erre kellett néznem, a bodorodó, kunkori, hetyke kéményfüstre, és mindjárt úgy éreztem, mégiscsak érdemes élni, mert ha valakinek ennyi elfüstölni való ereje és akarata van, akkor nem élünk hiába. Üres lesz a táj, üres lesz a világ a kéményének füstje nélkül!

English

Benny Bean kept craning his neck. “Something unusual is in the air,” he thought, and anxiety filled him to the core. Not so much because of the presence of the unusual thing, but because he couldn’t figure out what the unusual thing was. Perhaps radiation from a solar flare? Or a cloud of electrons that broke loose? Perhaps the aching, menacing premonition of a change in the weather? What could be in the air?

FROM The Adventures of Benny Bean
BY Ervin Lázár
ILLUSTRATED BY László Réber

Benny Bean cautiously circled his house made of tree bark, just in case his anxiety was caused not by some nasty ills, but by a simple thief lurking in the bushes, or by a fairitch hiding somewhere, or by some other small, earthly danger, but although his eyes darted around like the eyes of a fox, he couldn’t detect anything unusual.

“And yet there is something in the air,” he said crossly, and stared at the translucent, opalesque sky.

The recognition hit him like a bolt of lightning: It’s the other way around, Benny Bean, just the other way around! The problem is not what is in the air; the problem is what isn’t! And now he knew what wasn’t in the air: smoke from the chimney of Evelyn Grimrose of Grimrose Path. That chimney had been smoking as far back as he could remember. It was smoking in the morning, it was smoking in the evening, it was smoking in the early afternoon, and it was smoking at high noon. Benny Bean thought it was probably smoking in the dark of the midnight hour, too. And now it’s mute, stabbing the air above the treetops like an orphaned pinky; not a single puff or plume of smoke, a ball or curl of smoke anywhere, not even a ribbon of smoke, thin like a thread, could be seen rising from the chimney of Evelyn Grimrose of Grimrose Path.

“There must have been a horrible tragedy,” Benny Bean thought. “If the chimney isn’t smoking, then Evelyn Grimrose of Grimrose Path isn’t mixing, stirring, blending, concocting or cooking anything… Uh-oh!” Benny Bean was off and running. Because however grumpy, rancorous and rude Evelyn Grimrose of Grimrose Path might be, when he is in trouble, one has to help him. And he must be in trouble.

That chimney had been smoking as far back as he could remember. It was smoking in the morning, it was smoking in the evening, it was smoking in the early afternoon, and it was smoking at high noon.

Benny Bean charged down the road like a racehorse and fell panting through the doorway of Evelyn Grimrose of Grimrose Path.

The great stirrer, blender and smoke manufacturer was lying on his back on a homemade cot, his eyes closed, with the bloodless face and the pinched nose of the dead.

“Oh my God, he’s dead!” Benny Bean shouted in horror and he bent over the lying figure to see if he was still breathing.

Thumping against the window, a tired fly buzzed. No other sound could be heard. Not a breath, not a hiss, not a single snort. Oh no, what should he do now? Benny Bean’s glance flew over the room, or perhaps kitchen, but who cares what we call the one-room abode of Evelyn Grimrose of Grimrose Path when there’s a dangerous situation involving a pinched nose and a bloodless face, when something needs to be done. But what? Benny Bean looked around for help at all the objects in the room: at the scraps of paper scattered on the beaten mud floor, the scholarly folio volumes lying open in a heap on the sawhorse table, the boiler stand in the middle of the room, the copper cauldron with its muted sheen, in which a cooled, green liquid was congealing, the blackened, extinguished, somber pieces of wood and cold ash underneath the cauldron, and above the cauldron, the shiny, yawning hollow of the open chimney, covered with a layer of pearly black soot. Benny Bean’s heart ached; it was gripped by pain. Good God, what will he do without Evelyn Grimrose of Grimrose Path? At first glance, this heartache wasn’t really rational, because the grumpy, rancorous and rude stirrer, blender and smoke manufacturer had never even allowed Benny Bean to enter his house; if he dared to enter anyway, Evelyn Grimrose of Grimrose Path would immediately push, shove and kick him out, and he never had a kind word, only grunts, grumbles, groans and growls. Why is your heart so heavy, Benny Bean? “How could I not be heavy,” Benny Bean’s heart throbbed, “when this grumbling, growling, concocting man was my only companion in this vast loneliness? However things stood, I knew that he was puttering around his cauldron, stirring, blending, and stoking the fire. And the smoke… What will I do without his smoking chimney? Whenever I felt really gloomy, all I had to do was look this way, at the curling, coiling, swaggering smoke coming from this chimney, and I instantly felt that life was worth living, because if someone can allow so much of his strength and willpower to go up in smoke, our lives are not pointless after all. This landscape — indeed, the world — would be empty without the smoke from his chimney!

Page 1 of 4 1 2 3 4 View All

Printed from Cerise Press: http://www.cerisepress.com

Permalink URL: http://www.cerisepress.com/03/09/benny-bean-and-the-magic-nectar

Page 1 of 4 was printed. Select View All pagination to print all pages.