Bab Berci és a tünkány vagy kicsoda / Benny Bean and the Fairitch (or Whatever)

Hungarian
Lázár Ervin: Bab Berci kalandjai
c. könyvéből Réber László rajza

Bab Berci savanyú arccal ballagott az erdei úton. Már megint savanyú a képem – gondolta, és ettől, ha lehet, még savanyúbb lett.

– Te jó Egek Ura! Miért vagyok én mindig savanyú? – kiáltott egy jó hangosat. Tehette, se közel, se távol senki emberfia, aki meghallhatta volna. Bár nem is az embereknek kiáltott, mert is volna ő kiáltani, ha ember van a közelben, hallottuk, az Egek Urának kiáltott, az Egek Uráig azonban vagy nem hatolt fel ez az erdőközepi hang, vagy egyszerűen nem volt kedve válaszolni, magára hagyta szegény Bab Bercit, hadd forogjon savanyú levében. Forgott is. Csak előbb bocsánatkérően körülnézett, mert a kiáltásától némaságba dermedt az erdő, és Bab Berci nem szerette a füvek, fák, madarak némaságát. Csak a füvek, fák, madarak csendjét szerette. Megvárta, míg fölzengett a bizakodó csönd, és máris az orránál tartott: persze, e miatt a túlméretezett szörnyeteg miatt van minden, e miatt a tokmányorr miatt, e miatt az uborkaorr miatt… mit orr?! Ormány! Egy bánatos, vöröslő hegycsúcs, egy Kilimandzsáró, egy Popocatépetl, egy Mohendzsodáro, nem a Mohendzsodáro az nem hegy, az egy romváros, mindegy, akkor is ez az ormány, ez az oka mindennek! Ahogy a nátha észreveszi, rikoltva felkiált, felkiáltván rikolt, és egyetlen rohammal boldogan benn terem, ez kell nekem, ez az én otthonom, rikogat a nátha, Bab Berci orra nekem egy kastély, egy katedrális, Bab Berci orra az én váram, ordibálja elragadtatottan, és soha többé semmiféle fortéllyal kiűzni nem lehet. Na igen. Bab Berci egy lepedőnyi kockás zsebkendőt húzott elő, és nagyot tüsszentett bele. Ettől már meg sem rezdült az erdő, megszokta már Bab Berci tüsszögését, mondhatnánk úgy is, Bab Berci tüsszögése az erdő csendjéhez tartozott.

Hogyha talán emberek közé járnék – gondolta Bab Berci. – Huhh! Megsavanyodnának tőlem. Hiszen ha savanyú uborkát teszek el, nem is kell hozzá ecet. Az már igaz. Bab Berci csak ránéz mélabúsan az uborkával telt üvegre, és máris kész a savanyú uborka. Ez az egy hasznom van – gondolta –, nem kell ecetre pénzt adni. Csakhogy amit nyer a réven, elveszti a vámon. Mert a cseresznyebefőttjéhez meg kétszer annyi cukor kell. Különben megsavanyodna szegény cseresznye.

– Ajaj! – sóhajtott Bab Berci, és a zsákjába tett egy szelídgesztenyét. Mert télire gyűjtögetett éppen. Igyekezett nem ránézni a szelídgesztenyére, nehogy megsavanyodjon az is.

– Gyűjtögetek télire, és rejtegetem a savanyúságom. Hát élet ez?! – morgott, Bab Berci, és képzeletben nagyvárosok utcáin sétált, emberek forgatagában, lakodalomban kurjongatott, baráti társaságban tereferélt, színházat nézett, vendéglőben vacsorázott, fogta egy lány kezét, futballmeccsen ordított, hogy fuj, bíró! Ajaj! Talált még egy szelídgesztenyét. Beleejtette a zsákjába. A két gesztenye boldogan összekoccant… De koccant valami más is, sejtelmes, finom zajok ütötték meg Bab Berci fülét, a patak felől valami felfénylett, fehér tüllök villantak a bokrok között.

De koccant valami más is, sejtelmes, finom zajok ütötték meg Bab Berci fülét, a patak felől valami felfénylett, fehér tüllök villantak a bokrok között.

– Hé, ki az? – kérdezte ijedten Bab Berci, s akkor a fák közül teljes pompájában előlépett egy tündér.

– Én vagyok – mondta, és Bab Berci elkapta róla a tekintetét, mert úgy érezte, megvakul. – Kedves Bab Berci! – folytatta a tündér, s erre Bab Berci mégiscsak rákapta egy pillanatra a szemét, ki az aki őt kedvesnek nevezi. – Megszerettelek téged – mondta a tündér –, fogadd el ezt tőlem – és egy aranyszelencét nyomott Bab Berci kezébe. – Nyisd ki, segít rajtad.

– Hát izé… köszö… – motyogta Bab Berci, de közben fölpillantott s látta: a tündérnek már hűlt helye. Hogy egyáltalán ott volt, csak abból látszott, hogy egy árnyalattal fakóbb lett minden, amint eltűnt.

Hát megtörtént! Megtörtént a csoda – dobogott Bab Berci szíve.

Magához szorította a szelencét, Kilimandzsáró-orrát a nap felé emelte, s ebből, persze , egy jókora tüsszentés lett megint.

Lehet, hogy orvosság van benne, ami örökre elmulasztja a náthámat – villant az eszébe. – Orvosság? Majd épp valami vacak náthaorvosság miatt jelenik meg nekem egy tündér Talán tele van drágakövekkel, vagy egy terüljasztalkám-kendő van benne, vagy valami varázskenőcs, amitől szép és daliás leszek. – Kihúzta magát, mintha máris szép és daliás volna. – Az is lehet, hogy egy dzsinn van benne – gondolta Bab Berci – azám, egy dzsinn, mint Aladdin lámpájában, csak fel kell emelni a födelet, és máris előgomolyog, és azt kérdezi: „Mit parancsolsz, édes gazdám?” Ámbár rám jobban illene, ha azt mondaná: „Mit parancsolsz, savanyú gazdám?” Ugyan, a fene se lesz többet savanyú!

Bab Berci óvatosan a fűre helyezte a szelencét, körültáncolta, lehasalt mellé, és rászorította a fülét. Mi lehet benne? Feszülten figyelt, de nem hallott semmit… dehogynem… most… valami icinyke-picinyke moccanás… vagy csak én mozdítottam a szelencére szorított fülemet? Fölugrott, begörbített háttal, lábujjhegyen újra körüljárta a szelencét, majd visszafojtott lélegzettel, óvatosan letérdelt mellé, és a fülét rászorította. Pirinyó moccanások, csisszenések. Aha… egy kígyó – villant Bab Berci agyába, és elvörösödött az izgalomtól. Biztos mérges kígyó. Amint fölemelem a födelet, kivágódik a kígyó feje, és puff, volt Bab Berci, nincs Bab Berci! Vagy egy gonosz dzsinn van benne, akárcsak annak a halásznak a palackjában. Úgy is van! Mivel érdemeltem volna ki éppen én egy tündér jótéteményét? Tündér? Tündér volt egyáltalán? Fehér tüllökben, az igaz, szép is volt, az is igaz… Miért? Szép boszorkányról még nem hallottál? Olyan szép, mint a nap, és olyan gonosz, mint az éjszaka.

Bab Berci megpróbálta maga elé idézni a jelenség arcát – és igen… igen, mintha lett volna valami furcsa a tekintetében… valami sandaság. Lehet, hogy nem is tündér volt ez, hanem boszorkány. Vagy a kettőnek a keveréke. Persze lehet, hogy ez egy boszordér volt. Vagy tünkány. Akkor ezer jaj nekem! Azám! Kétszer ekkora náthával, kétszer savanyúbban szedhetem télire a makkot meg a szelídgesztenyét… Na, nem… Bab Berci megmarkolta az aranyszelencét, erősen rászorította a fedelét. Csak ki ne nyíljon valahogyan… De hiszen fényesebb lett tőle az erdő, amikor kilibegett a fák közül… fény áradt belőle… Áradhat fény egy gonosz lélekből? Még a füvek is megfakultak, amikor eltűnt. Bab Berci szorítása lazult a fedélen… Eltűnt. Mint a kámfor. Még azt sem várta meg, hogy megköszönjem neki… Hát eltűnhet így, ilyen ukmukfukk, ilyen váratlanul egy jóságos lélek? Újra erősen megszorította a szelencét. Futott. Az erdei tó mellett lihegve megállt, egy bizonytalan pillantást vetett a szelencére, de azon nyomban megkeményítette magát.

Az erdei tó mellett lihegve megállt, egy bizonytalan pillantást vetett a szelencére, de azon nyomban megkeményítette magát. – Tünkány volt – kiáltotta –, boszordér! – És zsupsz, belehajította a szelencét a tóba. A kékeszöld víztükör szelíd fodrokat vetett, a szelence megcsillant egyszer-kétszer süllyedtében, aztán eltűnt a fekete mélyben.

Tünkány volt – kiáltotta –, boszordér! – És zsupsz, belehajította a szelencét a tóba. A kékeszöld víztükör szelíd fodrokat vetett, a szelence megcsillant egyszer-kétszer süllyedtében, aztán eltűnt a fekete mélyben. – Ó, jaj, én szerencsétlen, mit tettem?! – rikoltott fel Bab Berci, és a fűre hajította válláról a zsákját a két gesztenyével, és loccs, ruhástul beugrott a tóba.

Leúszott a fenekére, vájkált, kutatott a hideg iszapban, ameddig csak bírta lélegzés nélkül. De nem talált semmit. Lemerült másodszor, ötödször, huszadszor. Késő estig kutakodott a tó fenekén, de mindhiába.

Közben egy borz odaóvakodott a zsákjához, megszagolgatta. „Aha, Bab Berci zsákja – mondta magában –, lássuk, mi van benne. Csak két szelídgesztenye. Ez is több a semminél.” Jóízűen befalta a két szelídgesztenyét, és elszelelt. Bab Berci meg csuromsárosan, csuromvizesen kikászálódott a tóból. Vacogott.

– Talán jobb is, hogy nem találtam meg – motyogta. – Persze, hogy jobb, többet ér nekem ez a két szelídgesztenye ezer aranyszelencénél. – Fölemelte a zsákját. – Az ördögbe is, eltűntek a gesztenyék. – Nesze neked, te savanyú, kétbalkezes, kétballábas, egybalorros, balsorsos balfék – mondta magának Bab Berci, és cuppogva, fröcsögve, csöpögve megindult hazafelé.

Olyan savanyú volt, mint egy hordó savanyú káposzta, és akkorákat tüsszentett, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh, aki a közelben lakott, azt hitte, földrengés van.

Szegény Bab Berci azóta is azon tépelődik, jól tette-e, hogy eldobta a tündér vagyis hogy boszorkány vagyis hogy boszordér vagyis hogy tünkány vagyis hogy az ég tudja, kicsodának az ajándékát. Engem is megkérdezett, de én tanácstalan voltam. Azt mondtam neki, kérdezzen meg titeket, hátha ti tudjátok, mit kellett volna tennie.

English
FROM The Adventures of Benny Bean
BY Ervin Lázár
ILLUSTRATED BY
László Réber

Benny Bean was walking down the forest trail looking sour. What a sourpuss I am, he thought, and the thought made his expression even more sour, if that were possible.

“Dear Lord! Why am I always sour?” he shouted, perhaps a bit too loudly. No matter. There wasn’t a soul near or far who could’ve heard him. To be sure, he wasn’t shouting so people could hear him. In fact, he wouldn’t have dared shout at all if anyone had been near. You and I heard him: he shouted to the Dear Lord, but either his voice didn’t reach the Dear Lord from the middle of the forest, or the Dear Lord simply didn’t feel like answering. In any case, he left poor Benny Bean alone to stew in his sour juices. And stew he did, without a doubt. But first he looked around apologetically, because in response to his outcry the forest froze in silence, and Benny Bean didn’t like the muteness of grasses, trees and birds. What he did like was the stillness of grasses, trees and birds. He waited until the forest resounded once again with cheerful stillness before he picked up where he left off: “Of course, it all comes down to this oversized monster, this scabbard of a nose, this cucumber of a nose… what nose? A trunk! A gloomy, crimson mountain-top, a Kilimanjaro, a Popocatepetl, a Moenjodaro — no, wait, Moenjodaro isn’t a mountain, it’s a town of ruins, whatever; in any case, this trunk, this trunk is the culprit! As soon as a cold notices this nose, it takes possession of it with a single, swift charge, clamoring happily. ‘This is my home!’ the cold squeals; ‘Benny Bean’s nose is a castle, a cathedral! Benny Bean’s nose is my castle!’ it shrieks with delight, and no amount of cunning can drive it out ever again. That’s just the way it is.” Benny Bean pulled out a checkered handkerchief the size of a bed sheet and gave it a hearty sneeze. This sound didn’t even make the forest blink. It was accustomed to Benny Bean’s sneezes. We could even say that Benny Bean’s sneezes were part and parcel of the forest’s stillness.

“If I were ever around people,” Benny Bean thought, “goodness gracious! I’d make them turn sour, too. After all, I don’t even need vinegar to make pickles.” Sure enough, all Benny Bean has to do is cast a mournful glance at a jar full of cucumbers, and they are pickled. “That’s one clear advantage I have,” he thought, “I don’t have to spend money on vinegar.” But what he gains in one area, he loses in another: he needs twice as much sugar for his cherry preserves, otherwise the unfortunate cherries turn sour. “Oh my,” Benny Bean sighed, and he dropped a chestnut in his bag. Because he was gathering supplies for winter. He tried not to look at the chestnut so it wouldn’t turn sour.

Eerie, delicate noises were reaching Benny Bean’s ears. Something glistened by the brook; white tulle twinkled among the bushes.

“I have to hide my sourness even while storing up food for winter. What kind of life is this?!” Benny Bean grumbled, while in his imagination he was walking down the streets of large cities, among throngs of people; he was cheering at weddings, gossiping among friends, going to a play, eating dinner at a restaurant, holding hands with a girl, shouting “Down with the referee!” at a soccer game — oh my! He found another chestnut. He dropped it in his bag. The two chestnuts clinked happily. But something else clinked, too. Eerie, delicate noises were reaching Benny Bean’s ears. Something glistened by the brook; white tulle twinkled among the bushes.

“Hey, who’s there?” a frightened Benny Bean asked, and in reply, a fairy stepped out from among the trees in her full glory.

“It’s me,” she said, and Benny Bean looked away immediately because he thought he would go blind. “Dear Benny Bean,” the fairy continued, and at that moment, Benny Bean ventured to cast a quick glance at her to see who was calling him dear. “I’ve become fond of you,” the fairy said. “Please accept this gift from me,” she said, and she handed Benny Bean a golden box. “Open it. It will help you.”

“Well… uh… thanks…” Benny Bean muttered, but when he looked up, he saw that the fairy had vanished. The only sign of her having been there at all was that everything became a shade duller the moment she disappeared.

So it happened after all! The miracle happened! Benny Bean’s heart thumped.

He held the box tight to his chest and raised his Kilimanjaro of a nose to the sun, which of course resulted in a huge sneeze.

“There might be medicine in here to cure my cold for good,” he thought for a moment. “Medicine? Why would a fairy appear before me just to give me cold medicine? Maybe it’s full of precious stones, or it has a magic tablecloth in it, or a magic ointment that will make me handsome and athletic.” He stood up straight as if he were handsome and athletic already. “Or perhaps there’s a genie in it,” Benny Bean thought. “Yes, of course, a genie like in Aladdin’s lamp! All I have to do is raise the lid, and the genie will pop out in a cloud of smoke and ask me, ‘Sweet master, how may I serve you?’ Although in my case, he should perhaps say, ‘Sour master, how may I serve you?’ But then again, I’ll never feel sour again!”

Benny Bean carefully placed the box on the grass. He danced around it, lay down on his stomach and put his ear to it. What could be in there? He listened intently, but he couldn’t hear a thing. “Wait a minute! Now! A tiny little movement… or was it just me, moving my ear against the box?” He jumped up, and with his shoulders hunched, tiptoed around the box again. Then he held his breath, carefully knelt back down, and put his ear to the box once more. Tiny little movements and rustles. “Aha… a snake!” flashed through Benny Bean’s mind; his face flushed with excitement. “It must be a poisonous snake! As soon as I raise the lid, the snake’s head will shoot out, and wham! So long, Benny Bean! Or perhaps there’s an evil genie inside, like in that fisherman’s bottle. Of course! Why would I of all creatures deserve a favor from a fairy? A fairy? Was she really a fairy? She was wearing white tulle, sure enough, and she was beautiful, sure enough… But… have you never heard of a beautiful witch? As beautiful as the day, and as wicked as the night?”

When he arrived at the forest lake, he stopped, panting. He glanced uncertainly at the box, but then hardened his heart. ‘It was a fairitch!’ he shouted. ‘A witchiry!’ And splash, he threw the box into the lake. The bluish green sheet of water rippled gently, the box gleamed once or twice on its way down, and then it disappeared in the black depths…

Benny Bean tried to remember the face of the apparition, and indeed… yes, it seemed there was something odd about her, a slyness in her eyes. “Perhaps it wasn’t a fairy at all, but a witch! Or a mixture of the two. Of course! It could have been a witchiry! Or a fairitch! In which case I’m doomed! Oh my! Now I’ll have to pick acorns and chestnuts with twice as big a cold, and be twice as sour… No way!” Benny Bean grabbed the golden box and held the lid down tight. God forbid it should open… But then… the forest had become more radiant when she appeared fluttering among the trees… she was luminous… Can a wicked soul be luminous? Even the grass grew duller when she disappeared. Benny Bean loosened his grip on the lid… “She vanished. Without a trace. She didn’t even wait long enough for me to thank her… Can a kindly soul disappear suddenly, just like that?” He grabbed the box tight again. He ran. When he arrived at the forest lake, he stopped, panting. He glanced uncertainly at the box, but then hardened his heart.

“It was a fairitch!” he shouted. “A witchiry!” And splash, he threw the box into the lake. The bluish green sheet of water rippled gently, the box gleamed once or twice on its way down, and then it disappeared in the black depths of the lake. “Oh my, what a fool I am! What have I done?” Benny Bean howled. He threw down his bag with the two chestnuts and hurled himself into the lake, still fully clothed.

He dove to the bottom and dug and searched in the cold mud as long as he was able to hold his breath. But he didn’t find anything. He dove down again, and again, for the fifth time, for the twentieth time. He kept poking around at the bottom of the lake until nightfall, but to no avail.

In the meantime, a badger sidled up to his bag and sniffed at it. “Hm, it’s Benny Bean’s bag,” he said. “Let’s see what’s inside. Only two chestnuts. Better than nothing.” It gobbled down the two chestnuts and scurried away. Benny Bean clambered out of the lake, dripping with mud and water. His teeth were chattering.

“Perhaps it’s for the best that I didn’t find it,” he muttered. “Of course it’s for the best. These two chestnuts are worth more to me than a thousand golden boxes.” He lifted his sack. “Rats, the chestnuts are gone! Just what you deserve, you sour, ham-handed, ham-footed, ham-nosed, ham-lucked turkey!” Benny Bean told himself, and went on his way, sploshing, squishing and dripping all the way home.

He was as sour as a barrel of sauerkraut and kept sneezing so hard that Evelyn Grimrose of Grimrose Path who lived nearby thought there was an earthquake.

Poor Benny Bean still wonders whether he was right in throwing away the gift from the fairy or the witch or the witchiry or the fairitch or heaven knows what. He asked me about it, too, but I didn’t know what to tell him. I told him to ask you; perhaps you know what he should have done.

Printed from Cerise Press: http://www.cerisepress.com

Permalink URL: http://www.cerisepress.com/02/04/benny-bean-and-the-fairitch-or-whatever